A Rothorn csata...

2000.08.09.: Immáron negyedik napja kezdtük gyalogtúránkat Zermattból és most értük el a 3200 méteres magasságot, a Rothornhüttét. Ehhez napi 1000 méter szintet tettünk meg, ami az akklimatizálódáshoz szükséges is volt. Tegnap ugye megmásztuk a Mettelhornt, ami 3406 méter magas. Ez is az akklimatizációs tervben volt, hogy egy magasabb csúcsot megmászunk, onnan kicsit vissza, majd megint feljebb. Bár ott kint nem volt ennyire egyértelmû a cselekményfolyamat, mert az idõjárás-elõrejelzés mindig csak három napra elõre tudott jósolni, és mivel a holnapi napra már borút mondott, Zolival tegnap szerettünk volna feljutni a Rotthorn házig, mely 3200 méterrõl tekint le Zermattra. Mai nap pedig már a csúcsot szerettük volna megmászni . Viszont ahogyan a mondás tartja: „Sok lúd disznót gyõz”, engedelmeskedtünk a csapat akaratának.. Azonban nem volt hiábavaló a Mettelhorn megmászása, mert egyrészt gyakorolhattuk a kicsúszásokat, másrészt szembetalálkozhattunk a Weisshorn félelmetes Nyugati falával.

A Weisshorn Nyugati fala a Mettelhorn gerincérõl

Egy szó mint száz, ma jöttünk fel a Rothonhüttéhez. Én nagyon jó erõben éreztem magam, sikerült is a 2.5 órára kiírt távot 1.50 óra alatt megtennem. Mikor felértem, elszörnyedtek a kocaturisták "szolid" hátizsákomra tekintve. Az útvonal szép volt és néhol igen kitett. A régi gleccser által lerakott, megépített gerincen haladtunk, aminek mindkét oldala kb. 60 fokos volt. Meg is rettentem néhol, mert ha itt megbillenek, biztosan a völgyig gurulok. Szép lassan mindenki felért, szerencsénkre még "kemping” is volt a ház fölött: három sátornyi terület felszórva aprókaviccsal. Nekünk persze ez maga a Kánaán! Zolit estefelé elküldjük érdeklõdni a csúcsokról. Sikerül is egy angol párossal beszélnie, akik kedvesen és jókedvûen mesélnek. Reggel 5-kor indultak a Zinalra és este 6-ra értek le. Rajtuk kívül csak két páros volt fent. Nagy a hó, szinte semmi sziklamászás nem volt, mindenhol jégcsákányt kellett használni. A meredek részeken két csákánnyal mentek, mert jeges volt, fõleg a csúcs alatt. Ez tök jó, mert nekünk csak egy-egy csákányunk van. No de sebaj, mi tökös magyar legények vagyunk. Az Ober Gabelhornt ma senki sem tudta megmászni a Wellenkuppe felõl. Ez lenne a második csúcstervünk.

Este közeledvén elhagyott minket a Sziló-Lagler serpa-páros, mi meg megkezdtük a felkészülést holnapi „kirándulásunkra”. Attila és Anti megmutatták hogyan kell két félkötelet együtt használni menetben, no meg hogyan kell a hurkokat felkötni, stb. Igaz ezt már régen tudni kellene, de mindez mit sem számít ha belegondolunk, hogy Gyula, harmadik tagunk még a félszorítót sem tudja biztonságosan (vagyis nem tud biztosítani). Szóval dagadt a mellünk tudásunk büszkeségétõl. Este még megnéztük a csodás naplementét, összekészítettük a másnapi kaját, felszerelést. A hálózsák viszont nagy kérdõjel volt. Vigyük? Az angolok szerint sehol sem lehet bivakolni, de nem akartunk a Matterhorn hibájába esni, ahol még éjfél környékén is lefelé másztunk a rossz idõben és ha nincs 4000 méteren a bivak ház akkor kinnt kellett volna bivakolnunk minden felszerelés nélkül. Tehát vittük a hálózsákot, fõzõt, leveseket, biztos ami nem bizonytalan.

Reggel 4-kor csörög az óra. 0 °C Reggelente Zolinak több lelkiereje van a felkeléshez, így most is õ fõzi a reggeli kakaót. Elég sokáig molyolunk, 5 is elmúlik mire elindulunk. A hátizsák piszok nehéz, több mint 10 kg, bár benne van a kötél, hágóvas, jégcsákány is. 100 méter gyaloglás után elérjük a hólejtõt /amirõl csak napok múltán derül ki, hogy nem egy sima hólejtõ, hanem gleccser /, itt bekötjük magunkat, felvesszük a vasakat és INDULÁS! Két kötéltriót alkotunk: Gudella-Simics-Jandó, Orosi-Brezvai-Maku. A névsor a haladási sorrendet is takarja. Egész jól haladunk a ropogós havon, mikor egy elágazásnál megtorpanunk. A tegnapi mászók nyomai kétfelé válnak. Zoli balra menne fel egy kisebb falon könnyû mászással, de innen lentrõl durvának tûnik a fölötte lévõ terep, így mi leszavazzuk (sajnos). Az angolok könyvében nem ilyen volt a felmenet, szerinte egy nagy hólejtõn kell megkerülni a sziklagerincet. Az egyenesen vezetõ út szépen vezet a nyereg felé, ami mögött a felmenetelnek kell lennie. Pont napfelkeltére értünk fel és elénktárult a hegyi paradicsom. A völgy ködben úszott, a magasabb csúcsokat sárgára festette a felkelõ nap és ott állt mögöttünk  vérvörös koronájában a Matterhorn. Szinte lebegtünk a gyönyörtõl, de a felismerés egy hatalmas tenyeressel lecsapott minket a rideg valóságba. Eltévedtünk! Egy párkányon álltunk és elõttünk nem egy gleccsernyelv nyújtózkodott, hanem egy függõfal ásítozott a korai napfelkeltében. Vagy ettõl, vagy inkább a reggeli kakaótól beindult bélmûködésem és "elszaladtam WC-re". Ez azt jelenti, hogy vagy 20 méterrel odébb ástam egy kis lyukat és elrejtettem benne a vacsorát. Szégyenlõsek hátrányban. Simi lekötötte magát a kötélrõl, fényképezgetett, majd elindult a hópárkány széle felé. Mi "profik" egyszerre ordítottunk rá, hogy gyorsan mondja meg hová dugta a pénzét, de a piszok inkább visszajött. Zinalrothorn megmászása idõszûke miatt már veszett ügynek látszott, de elindultunk felé. Felmásztunk az Ober Aschorn 3669 méteres csúcsára. Nem volt nehéz mászás, de mintha egy összerakott kõhalom lett volna, minden mozgott, állandóan beakadt a kötél, mert továbbra is menetbõl biztosítottunk. A csúcson már biztossá vált kudarcunk, viszont a jó útból még semmit sem láttunk, amit viszont csak a csúcs felé haladva tudunk megtalálni, tehát elindultunk a ”kõbánya” túloldalán lefelé. Aztán Zoli belevitt minket egy cinkes részbe, ahol mozgott minden, de legalább jeges volt és csúszott is. Szegény Gyula parázott is, szidta Zolit mint a bokrot mert Anti jobb utat talált. No de minden jónak vége lesz egyszer. Elértük a gerincet.Ez alatt olyan hóél értendõ, aminek egyik oldala 70 fokos, a másik 80-90 fokos.

 
Az ominózus Hógerinc egy” kedves kis”  szakadékkal

Mi persze az ”egyik” oldalon mentünk, remélve a könnyebb haladást, viszont nem számoltunk a Nappal. Ekkor már dél is elmúlt és alig tartott a hó. Óvatosan lépkedtünk, próbáltunk biztosítani a jégcsákányból, de ez inkább csak lélektani stand volt. Már senkit nem érdekelt a csúcs elérése, csak az volt a cél, hogy mielõbb sziklát érjünk és épségben lejussunk. Végül a sziklán se tudunk igazán haladni, lelkileg megtört minket ez a nap. Szerencsére 100 méterrel alattunk megpillantjuk a nyomokat és az elsõ adandó alkalommal két kötélgyûrût a falban hagyva leereszkedünk. Itt derült ki, hogy reggel Zolinak volt igaza, fel kellett volna jönnünk. Innen fentrõl már az angolok térképe is jónak tûnik, viszont azon az úton nem tudtunk volna feljönni, mert egy nagy hasadék állta volna utunkat. Sebaj, már ismerjük a helyes utat. A latyak hóban elég gyorsan lecsámpázunk a táborhoz és eszünk egy nagyot, szívjuk magunkba a napsugarak jótékony melegét és tervezgetjük a holnapi csúcstámadást. Gyula is elõvezeti véleményét, ami többnyire a normálistól elrugaszkodott. Miért nem aludtunk fent most, miért nem megyünk fel 4000-re és alszunk ott, hogy reggel ne kelljen annyit gyalogolni, stb. Pedig õ már családos ember, mégis nekünk kell félteni és védeni életét.

Beszéltünk az angolokkal is, elmeséltük bénázásunkat. Õk pihentek egész nap, készültek az Oberre.

2000.08.10.Ismét koránkelés!

3.00-kor csörög az órám. Igen nehezen térünk magunkhoz a tegnapi kimerítõ nap után. Persze megint Zoli fõzi a reggeli kakaót (cserébe enyém a vacsorakészítés). Mire felforr a víz magunkhoz térünk, gyorsan összepakolunk és ismét a gleccser szélén állunk és csatoljuk magunkra a hágóvasakat (azt az embert is utáltam, aki fára vasat rakott, lásd: ásó, lapát, stb.; hát még aki lábra rakott vasat...). Szóval elindultunk a már ismert úton az ismeretlen felé. Gyula meg én vacakolunk egy kicsit, mire elindul triónk, Antiékat már alig látjuk, de a kuloár aljáig befogjuk õket, bár ennek az az ára, hogy a fülünkön is lélegzünk. Felmászunk a tegnapi ereszkedésünk végéig és elindulunk balra az ismeretlenbe egy meredek hófalat keresztezve. Itt ér utol minket két srác és szinte állva hagynak. No ez nem nyújtott lelki vigaszt. Könnyû sziklás rész után ismét egy meredek hófalat keresztezünk. Itt már több száz métert lehetne zúgni lefelé. 3800-on értük el a gerincet, ahol elénktárult a Zinalrothorn tömbje.

A Zinalrothorn masziv tömbje várja csapatunkat. Balra a ”V” bevágás alatt látszik  a mászás kulcsát jelenõ meredek hókuloár (lehet hogy a másik kép jobb – Az ut)

Balra tekintve az Ober Gabelhorn félelmetes 1000 méteres hófala uralja a térséget. Négy-öt villogó pontot veszünk észre a hatalmas falban. Õrultek…

Megálltunk pihenni és bevártuk a másik csapatot, majd nekivágtunk a gerincnek. 300-400 méter hótaposás után elértük a beszállást. Innen indult a mászás. Itt aztán volt minden: hó, jég, szikla, 20 cm széles gerinc, stb.. Persze újabb pár húz el mellettünk!?! Ez katasztrófa! A reggeli páros alig van elõttünk. Mi a túró lesz itt? BELEVÁGUNK!!! Bár már 8 óra van. Ismét mi megyünk elöl már azért is, mert Jamesz megmakacsolta magát és kifeküdt a havon, mint a kiszáradt teve a sivatagban.

Biztosítunk folyamatosan, hárman egy kötélen; iszonyúan lassúak vagyunk. Eddig mindenhol jól lehetett biztosítani, de elértünk egy 6-8 méter magas tömböt. Elõtte volt egy fixnek tûnõ rozsdás szög, abból indult Zoli önkéntesen. Ez bátor tett volt 10 kg-os zsákkal 4000 méteren 3-4-es úton. Kint az Oszolyon kellemes ujjgyakorlat, de itt mire felértem majd' megfulladtam. Utoljára általánosban éreztem ilyet 400 sprint után. Amint felértem Zoli zavart tovább, mire kifakadtam a rám váró szakasz láttán. Az a kuloár várt rám, amit a hegy megmászásánál kulcshelyként jelöltek meg. Most értettem meg miért. Úgy reggel 8-tól elkezdi sütni a nap a kuloár 45-50 fokos lejtõjét és egy nagy adag folyós tejbegrízé válik az egész. No ebben indultam felfelé nem minden félelem nélkül. Nagy erõfeszítés árán sikerült feljutni a "kuló" tetejére. Itt Antiék is befogtak minket, mivel lassan is haladtunk, meg õk csak ketten voltak. Már 11 óra van! Régen lefelé kellene tartanunk! Megyünk tovább. No itt aztán jön a bénázás, keverés. Gyula, gondolom a fáradtság és rutintalanság miatt lassan, bizonytalanul mászik, rosszul akasztja a karabinert, biztosítania kellene, de nem tudja a félszorítót, Anti megelõzi, keveregnek a kötelek, katasztrófa. Egyszer csak hárman lógunk egy szögön, alattunk 400-500 méter függõleges fal és nem látom merre lehetne tovább menni. Persze nyüstölnek a többiek, hát elindultam. Havas sziklapárkányon kellett egyensúlyozni, fogás is akadt, de csak a travizáshoz, mert minden fogás lefelé állt. 6-8 méter után sikerült egy standot építenem, de nem szívesen estem volna bele. No már itt visszaszóltam, hogy nekem ennyi, nem megy tovább, de a szemetek tovább hajszoltak. Eddigre Anti is odaért a szöghöz és adta az okos tanácsokat. No azóta tudom, hogy "Kibicnek kuss!", fõleg ha három is van. A 30x30 cm-es placcon felvettem a hágóvasat és nekiindultam a falnak. Iszonyú volt! Mint macska a betonfalon, amit egy pitbull üldöz. Semmi fogás, 30 cm hó, ami alig tart. Pici peremeken akad meg a hágóvas, próbálom akasztani a jégcsákányt, de még legtöbbet a hóba nyomott kezem tart. Végre elérem a hógerincet, aminek északra néz a túloldala és végre tart a csákány! Legalább 10 méterrel van alattam az akasztás. Fent szerencsére találok kötélgyûrût és jöhetnek a többiek. Gyula következett. Szegény bemutatta ugyanezt a kapirgálást, de feljött. Zoli felszólt, hogy nem jön fel, késõ van már forduljunk vissza.

-Hogyis ne! Ha engem felzavartál küszködj Te is! -szóltam vissza.

Jött is szegény, de a standban megbeszéltük, hogy ennyi, lefelé! Gyula persze kiakadt, mivel már látszott a csúcs (úgy 2-3 órányira a mi tempókban). Szóval ereszkedés. Ismét kiderült, hogy nem is a feljutás a legnehezebb. Elfújja a szél a kötelet, beakad, lemászni érte, visszamászni, a hó nem tart semmit, veszélyes az elsõ ereszkedése. Csak érjünk le egyszer! Az utolsó hólejtõn már nem merünk lemenni, inkább eltraverzáltunk egy rozsdás szögig és onnan ereszkedtünk. Huh! Vége! Ez meleg volt. Már 5 körül jár az idõ. Antiék már rég leértek a beszálláshoz és Jameszt hûtik, mert az okostojás csak feküdt a napon a napallergiájával és megégett. Komolyan mondom, a leprások szépek hozzá képest.

Boldog ölelkezés, mikor Zoli visszakiabál, hogy beragadt a Frend. A francba, az 7000 forint. Gyula visszament segíteni, nekiestek jégcsákánnyal és némi károsodással, de kiszedték.

Azért a következõ rész sem volt gondtalan, mert a reggeli "laza" hólejtõk mostanra megolvadtak. Félelmetesen laza a hó, nem tart semmit. Anti elsõ tapogatózó lépéseire fél méteres darab válik le a hólejtõbõl, csúszik-csúszik majd eltûnik a szakadékban. Felemelõ érzés ilyen helyen átkelni, ajánlom mindenkinek aki szereti az adrenalint intravénásan. Lassan, óvatosan áttraverzáltunk a lejtõn és  este 9-re le is ért a megtört csapat. Mindenki le akar menni, át a Monte Rosara. Elég volt a mászásból, egyedül Zoli maradna és próbálná meg a csúcsot újból.

Alszunk rá egyet.

2000.08.10.Feladjuk?

Reggel nem kapkodjuk el a felkelést, komótos reggeli, majd kupaktanács. Anti, Jamesz, Simi lemennek Szilóékhoz, nekik elég volt a próbálkozásból. Gyula megy haza, mert ilyen mentalitású emberekkel Õ nem mászik tovább, a Monte Rosa meg nem érdekli, nem azért jött ki. Vasutas, ingyen utazhat. Zoli mindenképpen maradna, lelkileg õ a legerõsebb, és engem gyõzköd, hogy menjünk fel, próbáljuk meg holnap. Én meg ugye gyenge jellemû ember, hajlok neki, mint nádszál a szélnek.

A távozók összepakoltak és 10 körül elindultak. Anti bízik bennünk, és sok sikert kíván. Bevallom összeszorult a gyomrom, mikor láttam õket távolodni a lejtõn lefelé.

Mi egész nap csak pihentünk. Feküdtünk a napon, ejtõztünk, pihentünk és töltõdtünk. Én még mindig kétségek között vergõdöm. Nem tudom akarok-e mászni holnap, vagy inkább menjünk le még ma, de Zoli gyõz..

-  Menjünk menjünk, van esélyünk. – hajtogatja egész nap.

 Az angolokat messzire elkerüljük, szégyelljük a tegnapi kudarcot.

2000.08.11. 3.00 óra. A francba! Elaludtunk!

2.30-kor akartunk kelni, de nem sikerült. Kis tea+keksz és 3.50-kor már a gleccser jegét tapostuk. Nagy vargabetûvel indultunk, mert leolvadt a hó és elõbújtak a hasadékok, amiket három napja még 30 cm hó takart. 4.20-kor elérjük a feljárót, ahol elsõ alkalommal eltévedtünk. 5.27-kor már a hógerincen vagyunk. Lámpások villognak elöl, hátul. Nagy lesz ma a forgalom. A mászós rész elején még sokáig menetbõl nyomjuk, nem biztosítunk, és bejön. Az elõttünk lévõ lámpásokat befogjuk. Óriási érzés, hogy végre mi elõzünk meg másokat és nem Õk minket!!!  Igaz a kuloárban  másik három fickó meg minket morzsol le, de 6.50-kor már a kuloár tetején állunk a két nappal korábbi 11 helyett. Ahol múltkor jó egy órát brékeltem, most 10 perc kellett, és többé már nincs megállás. Most ereszkedik mellettünk az elsõ megmászó. "Könnyû" neki, egyedül van!

Megint egy rövid hógerinc következik, majd újabb mászás. A sziklán összefutunk azzal a két emberrel, akiket megelõztünk, aztán visszaelõztek és most jönnek le. No õk biztatnak minket, hogy siessünk, már nincs sok hátra, meg hogy most egy könnyû, de kitett rész következik. Kíváncsian mászunk tovább, majd elszörnyedve kapaszkodunk a sziklába. Orosi mászik elõre, eddig azt hitte nincs tériszonya de ez a rész rádöbbentette hogy igen nagy tévedésben leledzett. Ez a kitett rész azt jelenti, hogy egy 20 cm-es párkányon kissé hátradõlve (áthajlás) kell oldalazni 2 métert a 800 méteres szakadék fölött. Félelmetes, fantasztikus, király!

Hopp! Egy vezetõs túra robog el mellettünk. A vezetõ nagyon szépen mászik, ismer minden akasztást, a kötél végén meg két, egymástól 3 méterre megakasztott vendéget ráncigál.

8.42 :CSÚCS!!!

Már tudom mit éreznek az olimpiai bajnokok (még ha nme is elsõként értünk fel). Fent nem volt senki, így rövid ideig kiélvezhettük a gyõztesek örömét. Hamarosan felért az északi gerincen egy holland páros, akik elmesélték, hogy tegnap négy ember nem fordult vissza idõben, pedig délután 1-re értek fel a csúcsra. Lefelé már annyira rossz volt a hó, hogy nem tudtak lemenni, légi mentést kértek. Hárman le is mentek a helikopterrel, egy viszont nem akart fizetni, inkább elindult egyedül, de pár méter után kicsúszott, õt is lementették. Lehet, hogy ez várt volna ránk is ha nekivágunk két nappal ezelõtt?

Pár gyors fotó Matterhornnal a háttérben és 9.06-kor elindultunk lefelé.

 A Zinalrothorn csúcsán (4221 Méter ), háttérben a Matterhorn félelmetes északi fala

A csúcs alatt kezdett csúcsforgalmi dugó kialakulni a felfelé- és lefelé  tartók sisere hada között. Ment egy kis anyázás, másik kezére, lábára lépés, cinkes megkerülés, de mindez minden harag nélkül. A felsõ része gyorsan haladtunk a kuloár viszont már megint olvadt. Egy függõleges fal alatt haladtunk el, mikor mögöttünk leszakadt a fent megolvadt hópárkány. Ezt megúsztuk! Na ezért kell igyekezni. 12.35-kor értünk vissza a hógerincre, ahol Jamesz feküdt és 14.15-re értük el a sátrat. SIKERÜLT!!! Tudomásunk szerint ezen a napon 15 ember mászta meg a Zinalrothornt.

Gondolkodtunk, hogy mi legyen: Zoli agitált az Ober' mellett, de arra már nem vállalkoztam, le akartam menni. Szép komótosan megkajáltunk, összepakoltunk és lemenekültünk a Trift házhoz. A többiek sátrát meglátva határtalan öröm fogott el minket, hát még mikor megláttuk a dinnyét és az üdítõt (sört)!

Boldog élménycsere aztán szunya.

A többit meg már Sziló megírta, azzal továbbra sem akarok untatni senkit.

Ez után a csúcs után még kettõt másztunk meg idén (Dufourspitze, Grosglockner), kettõrõl viszont visszafordultunk a rossz idõ miatt (Gerlachfalvi, Triglav). Ez nagyon fontos! Érezni mennyire biztonságos, mennyit akarsz kockáztatni, mert lehet, hogy van 10 % esélyed, de megéri? Mindig ezt kell mérlegelni a hegyen.

Budapest, 2001.01.04.