Argentina - Aconcagua - Chile
2003.01-02.
Avagy az Istenek Pártfogoltjai

Bakó Barna (Barni)
Maku László

2003.01.19. Hihetetlen, de legalább 6 ember ajánlotta fel szolgálatát a reptérre szállításhoz anélkül, hogy kértem volna. Úgy látszik nagyon szeretnének megszabadulni tõlem, de nem adom könnyen…
A repülõ este 7-kor indult, de mi már 5-kor ott izzadtunk bakancsban, két polár + kabátban és izgultunk a csomagok miatt, mert 22kg körül voltak 20 helyett. A mérleges néninek szeme sem rebben, nem hogy büntetést szabott volna ki, nyugodtan tömhettük volna még. Tulajdonképpen mindkettõnknek elsõ repülése volt, bár én már 15 éve repültem, de ki emlékszik arra! Így izgatottan vártuk a felszállást, ami tényleg nagy élmény volt abban a kis Lufthansa……………. gépben. Frankfurba pontosan érkeztünk Amint beléptünk a váróba, Barna rögtön elérzékenyült a népek sokféleségén, de fõleg az indiánokat meglátva:
-„Te! Fantasztikusak ezek az emberek! Horgas orruk, lapos homlokuk, barna bõrük…! És ezek a nõk! Hmmm…!”
Másfél óra múlva már a Boing 747-es õrült ménese dübörgött alattunk, majd hatalmas vágtával vetette magát a fellegek közé. 13 óra utazás a zötyögõs légi autópályán és helyi ido szerint 9.30-kor kiszállítottak minket Buenos Airesben, hogy egy kicsit rendbe szedjék az új beszállóknak a repülõt. Éppen esõ után érkeztünk, egészen kellemes idõ volt kinn, alig 25 C. A harmadik felszálláshoz már egészen jól akklimatizálódtunk, már nem akartak kiesni a töméseim. A reptér nagyon színes képet mutatott, sok légi társaság képviseltette magát: ALITALIA, AIRFRANCE, LANCHILE, SWISSAIR, MARTINAIR, LUFTHANSA, … Az égi látvány viszont már nem volt ily tarka. Buenos Aires házait elhagyva még nagy mezõgazdasági területeket láttunk hosszú, tökéletesen egyenes (10-20 km) utakkal felszabdalva, de aztán elértük az Andok szürke, kies hegyeit. Nagyon fiatal vulkanikus hegység, mert semmi talaja nincs. Chilébe átérve ugyan voltak zöld, mûvelt földek, de a vidéket sárga, kopár kúpok uralták. Ezeken terveztük mi az akklimatizációt?! Néztünk egymásra és gondolkodóba estünk.

Santiago

Percre pontosan érkeztünk 11.30-kor és megint jött az izgulás, mert még a repülõn kitöltettek velünk egy papirost, miszerint nem hozunk be semmiféle állati és növényi eredetû élelmiszert és vakcinákat. Persze ott lapult zsákunkban pár zacskó smack, levespor, tejpor, de szerencsére a vámosokat nem izgatta, nem foglalkoztak velünk.
Ahogy kiléptünk a vámtól, mint romlott húst a legyek, elleptek minket a taxisok:
-„Mr! Mr! Olcsó taxi, olcsó szállás!”
-„Mennyi a taxi?”
-„Csak 10 dollár a központig, ahová akarod!”
-„Mennyi?! Ááááá!Az sok.”
-„Nem sok! Nem sok! Legolcsóbb taxi! Házhoz viszlek, a busztól sokat kell cipekedni! Mennyit ér Neked?”
-„4 dollár kettõnknek?”
-„Áááá! Az lehetetlen. A busz is drágább!”
-„Jó, akkor is buszozunk.”
-„Akkor olcsó szállás. De oda viszlek! Csak 10 dollár a szállás ingyen internettel, szép hely!”
-„10 dollár?!? Mi tudunk 5-ér is.”
-„5 dollár? Melyik az? Az Indiana? Oda ne menj! Az veszélyes, rossz hely! Ez kényelmes, olcsó, odaviszlek!”
-„Kösz. Elbuszozunk az Indianaba.”- csak tudnánk hogyan csináljuk… Fogalmunk sem volt mit tegyünk – mint utazásunk során végig. Egyetlen infónk Markos Hubától volt, hogy a reptéri épület 3. emeletén van egy információs iroda és ott adnak Santiago térképet.. Sikerült is megtalálnunk és szerencsés esetben még Chile térképet is adnak, de persze most elfogyott mindkettõ. Lementünk az elsõ emeletre, kimentünk és megkerestük a CENTRO feliratú buszt, ami 1200 pesoér bevitt minket a Heros metrómegállóig (ez a busz végállomása). 10 dollárt váltottunk be a reptéren –mivel a városban jobban váltanak-, így maradt pénzünk metrójegyre is (290 peso). A lábcsíptetõs rendszert alkalmazzák, jegyet bedugni és forgathatsz! Elmentünk a Santa Ana megállóig, ahol szokásos tanácstalanságunkat látva odajött egy csodaszép nõ (mint itt az összes nõ) és kérdezte hová megyünk. Persze csak spanyolul beszélt, de a térképet mutatva irányba igazított minket és vidám „Csaó!-t intettünk egymásnak. Zuhogó esoben alig ¼-ed óra alatt sikerült rátalálnunk a Hotel Indiana kékre festett épületére a Roses 14… szám alatt. Kicsit félve léptünk be, de mikor bent a repülõrõl ismerõs arcokat pillantottunk meg, megnyugodtunk, jó helyen járunk. Mintha egy szenthelyre tértünk volna be, a mennyezetrõl hatalmas csillár lógott, tarka-barka falak, szõnyegek, a falon szentképek s vidám fiatalok fotói. Megint elbizonytalanodtunk, de a 3000 peso/fõ hallatán rögtön tudtuk hol alszunk ma éjszaka (1Ft ~ 3 peso). Dollárt nem fogadtak el, így hát a fizetés vásárlás és pénzváltás utánra maradt. A hoteltol 20 méterre volt egy hegymászó bolt szeru, ott meg is vettük a gázpalackokat (230g-os) 1700 peso/db áron. Csak csavaros vagy kiszúrós gázuk volt. Aztán a Rosa utcán tovább haladva a sétáló utca sarkán lévõ bevásárló központ alagsorában váltottunk pénzt, majd mégtovább haladva egy nagy élelmiszerboltban bevásároltunk sok-sok kaját (10-12 napra). A boltot húsügyileg éppen kifosztották, csak nyers húsok voltak. Csoki alig, májkrém, vagdalthús egyáltalán nem volt, csak halkonzervek. Más minden kapható: tejpor, levespor, italporok, üdítok, kekszek, lekvárok, tészták, stb.. Áraik nem rosszak, hasonlóak az itthoniakhoz. Visszatérve a hotelbe 1000 peso/óra áron neteztünk (üzentünk haza) egy kicsit, megvacsoráztunk egy sült csirkét és elmentünk megnézni a mendózai buszok indulását egy izraeli vagy spanyol vagy milyen gyerek tanácsai szerint a …………. Metróállomáshoz. Szerencsére gyalog próbálkoztunk és teljesen véletlenül belebotlottunk a Los Heros Bus Center-be, ahonnan napi 3 busz indul Mendozaba: 6.00, 9.30, 22.30. Puente del Inca 8000 peso, Mendoza 9000 peso. Azért még átmentünk a másik, a központi buszállomásra, de onnan nem találtunk buszokat P. d. Incaba. Visszasétáltunk szállásunkra, de a város továbbra sem mutatta meg szép arcár, mintha Bp. lepukkant kobányai részén jártunk volna. Éjfél volt mire álomra hajtottuk fejünket a lópokrócokon ablaktalan, fülledt szobánkban.
2003.01.21.
Reggel nagy cipekedések árán a taxit megspórolva gyalog mentünk a buszhoz. A jegyet a terem végében kellett megvenni és aztán figyelhettük a FENIX buszt, nehogy lekéssük. A buszon WC, italfelszolgálás és ágyként használható ülések voltak, de kellett is az 5 órás úthoz. Buszosunk a Párizs-Dakarra készülhetett, úgy nyomta a gázt. Személyautók, tankerek mellett húztunk el a korlát nélküli meredek szerpentineken. Inkább aludtunk.
A chilei határon mindenki leszállt és bement egy nagy épületbe, ahol kezelték papírjainkat, majd továbbengedtek. Próbáltuk pénzt váltani, de a buszos hajtott minket mondván, hogy P. d. Incaban jobban tudunk váltani. (No ott nem tudtunk váltani.) Az Argentin határon sorba állítottak minket csomagjainkkal –már a géppuskást vártuk…- és elkezdett aprólékosan átkutatni mindent egy csodaszép lány. Mellettünk egy néni kiskanalával szélsebesen lapátolta magába 4 db-os joghurtját, mosolyogva néztük, de aztán eszünkbe jutott a zsákokban lapuló 2 füstölt hús. Szerencsére a sor végén álltunk, s nem jutottak el hozzánk… Tovább engedték a buszt.
10-15 perc múlva megállt a busz valami kis tanya mellett:
-„Puente del Inca!”- kiáltotta kalauzunk, kidobálta cuccainkat az út szélére és már robogtak is tovább.
-„Hol a francban vagyunk? Hol van itt a falu?” – tanácstalankodtunk. Valami nagyobb településre gondoltunk, foleg hogy Huba valami zöld kertrol is beszélt, ahol sátraztak, meg kenyérsütot, forró fürdot is említett, de mi csak néhány bazárt és katonaságot láttunk itt. Egy hatalmas „kobánya” közepén. Kicsit odébb pakoltunk és elindultam érdeklodni. A síneken túl volt is egy épület, ahol 10 peso volt a szállás, 5 peso 1 csomag orzése és 5 peso a sátorhely. Visszamentem Barnához és látom O már tárgyal egy helybélivel a csomagok orzésérol, és hogy holnap itt aludnánk:
-„10 peso a csomagok õrzése.” -mondta a fickó.
-„Ááááá! Az sok. 5!” -alkudott Barna.
-„Jó, ez a lány majd elvezet titeket a szállásra.” -egyezett bele elég könnyedén.
Ügyesenalkudott a fiú, és mindig meglepodtem milyen jól megértette mit is gagyarásznak , hadonásznak ezek az emberek. Biztos sokat barkóbázik.
Hirtelen Barna megszólalt:
-„Te! Azok szerintem a Román mászók. Mamut cuccuk van, Everest felirat a ruhán és mintha románul beszélnének. Megkérdezem.”
És tényleg azok voltak. Sõt! Az Everest csapat vezetoje volt! Majd hanyatt esett, hogy van itt még Román rajtuk kívül (Bár Barna sose vallotta magát Románnak!) és nem tud róla. Sok hasznos információt kaptunk tole:
- 14-étõl beáll a rosszidõ, nem lesz tovább esély feljutni (éppen viharos szél tombolt és szakadt az esõ)
- a szamár csak 50 dollár a normál úton
- kezdetnek jobb a normálút, mert többen is vannak ha gond van és biztosabban feljutunk a csúcsra. Ha megvolt, átmehetünk a gleccserre. Kérdés mi a célunk: mászni vagy csúcsra jutni.
Megfogadtuk szavát.
Elmentünk szállásunkra, ami egy barakk volt, de meleg kályha és két mosolygós srác fogadott minket. Egy kis jelbeszéd, mert eddig még csak a santiagoi taxisok és a hostelesek beszéltek angolul, és indultunk a buszhoz.
-„No de az hol van és mikor indul?!” –néztünk össze.
Barna nagy lelkesedéssel minden kisbuszost, nagybuszost és autóst megkérdezett, stoppolt (én csak álltam az út szélén pesszimistán), de lassan kiderült, hogy mégis csak a menetrend szerinti busszal juthatunk le, amibõl naponta 2 megy le, a miénk a 17 órai lesz. Szerencsére dollárt is elfogadott a buszos (12 peso/fõ az út) és 3,5 óra alatt már Mendozaba is értünk.

Mendoza

A buszpályaudvari információs irodában mindenféle hasznos tanáccsal, információkkal láttak el:
- Aconcagua Permit helye
- Jó Hostelek címe (Le is foglalták nekünk)
- Hegymászóbolt
- Supermarket (Super Merkados)
- Stb.
Mindezt térképen bejelölve kaptuk meg.
Mendoza maga a paradicsom! Minden utca hatalmas fákkal beültetve, áldásos árnyéka miatt (bár most éppen jólesett a polár), különféle kövekkel kirakott járdák, ízléses kertek, szép, ápolt épületek. Gyönyöru parkok, patakok, szobrok. Maga a paradicsom!
Itt a fiatalok már sokan beszéltek angolul, Barna érdeklodött is minden szembe jövo szép lánytól, de így is kis keresés után találtunk rá a Hostel Independenciara. Árban alig több az Indianatól, de állagban… Egy patinás diákszálló 10 perc ingyenes internettel, közel a centrumhoz A bolt alig 10 percre van tole és 22.30-ig van nyitva, így a bevásárlást is sikeresen megejtettük, azután elmentünk vacsorázni.. Este 11-kor még nyüzsgött a város. Mindenki az utcai árusok között sétált, vagy kiültek az éttermek utcai asztalaihoz. Mi is ezt tettük, de mivel semmit nem értettünk az étlapokból, valami ismertet választottunk: pizza (igen meglepodtünk) és szendvicstál (ebben nem); mindezt 15 pesoer. A szendvics finom volt, de ok pizzát még nem láttak. Nem volt rossz, csak nem pizza volt. A végén adtunk 1 peso borravalót, cserébe a lány olyan boldog
-„Csááóó!”-t dobott! Majdnem csókot nyomott Barna homlokára. Itt nem szokás a borravaló? Ezt jó tudni.
2003.01.22.
Csúcsdíj: fõidényben, január, 330USD (2006-os adat). Az engedély 14 napra szól.
Reggel 1/2 8-tól volt reggeli: 2 tortita+tea+lekvár és nekünk kell elmosogatni (késobb kiderült rosszul értelmeztem az angol feliratot :) tegyük a mosogatóba).
Hmmm!
Félig futva mentünk az Aconcagua belépõt megvenni, mert naponta 2 busz megy P. del Incaba: 6.00 és 10.45. Természetesen a város túlfelében volt az iroda, így a 10 perces ügyintézés után taxiba kényszerültünk, de megérte. Csak 3.60 peso volt a hotelig, onnan még 4 a buszig. Mivel kevés pesonk maradt, újabb váltásra kényszerültünk, de gyorsan kiakasztott minket a buszmegállós váltó. Egy napja még 60 000 chilei peso=290 argentin peso, most meg 50 000=190. Felháborodásunkra képes volt azt mondani, hogy változott az árfolyam és vigyorgott. Sajnos nem volt mit tenni, mert már indult a busz és nem volt pénzünk jegyre. Bedobtuk a cuccunkat a buszba, ülnénk fel, de nem engednek. Ismét Barna fejtette meg a probléma okát: két busz indul ebben az idopontban és ez nem a miénk, de 15 perc múlva már az ismert utakon robogtunk. Úgy 1.5 óra utazás után bemondtak valamit és mindenki leszállt. Ismét tanácstalankodtunk, de kisegített a szomszéd páros: a másik busszal megyünk tovább, ez indul vissza Mendozaba. Azon a buszon meg sofõrt cseréltek, egy alacsony, öregedõ ombre vette át a vezetést, vagyis próbálta, mert indulásnál 5ször fulladt le a busz. Szerintem nem ért le a lába. Aztán belelendült, én még inkább álomba merültem. Arra ébredtem, hogy csepeg rám a víz. Éppen valami „trópusi” viharban haladtunk és pont felettünk ázott be a busz..Egyszer a bácsika meg is állt, mert nem látott ki. Kicsit törölgették az ablakot, mozgatták az ablaktörlõket kívülrõl, majd legyintett és nyomta tovább. Szerencsére 10 perc múlva megérkeztünk P. del Inkaba, a hóviharba.

Puente del Inca

Gyorsan elfutottunk szállásunkra, ahol ismét kellemes meleg fogadott. Szelvényt igazítottunk, elrendeztük a szamaras cuccokat és vacsorához láttunk. Ekkortájt érkezett 8 buenos airesi fiatal (párok) és ismét „csorgathattuk a nyálunkat”. Tényleg nem tudom hogyan lehet, de itt minden lány csodaszép, aranyos. Aztán lehet, ha megismernénk oket…
A hóesés eláltával felballagtunk megnézni az Aconcaguara induló utat, meg szép havas fotókat készíteni. Visszafelé egy kis adrenalinért a vasúton jöttünk végig –1981-óta nem használják, látszik is a hiányos, nagy kövekkel borított sínpályán. A viadukt kb. 50-60m magasan ível a rohanó gleccserpatak felett. Néhol a korlát is labilis volt , sok helyen hiányoztak a deszkák, ahol is lovagolva araszoltunk végig a síneken –Chaki Chan sem csinálta volna jobban. Voltak veszélyei tettünknek de egy helybéli elismerését is kivívtuk, már megérte. Visszaérve a faluba következhetett napunk fénypontja, a FÜRDÕZÉS!
A folyó túloldalán egy hévíz kibúvás található, melyre 1817-ben ………….. egy fürdot építtetett sok kis teremmel, fürdõkádakkal. Mára igen lerobban, vagy inkább patinás ? lett.
No ezt próbáltuk ki! A kb. 28-30 C-os bugyogó vízben nyakig meültünk és átadtuk magunkat a csodás élménynek. Negyed óra után már kezdtünk fázni, de elég is volt ennyi ido borünk selymessé válásához. A sós ízu, kénes szagú, pici kavicsokkal teli víz finomabbá varázsolta borünket, mint a legjobb hidratáló krém.


Szállásunkra visszafelé betértünk a pékhez és másnapra megrendeltünk 4 pani-t (kenyeret), darabját 2.3 pesoért vagy 1 dollárért.
Szállásadó fiúnk azzal fogadott, hogy tud nekünk szamarat. Át is mentünk a szamarashoz az egyik lakótárssal, aki tudott nekünk fordítani, és megegyeztünk : 100 dollár a szamár, holnap 9.30-kor jön érte, 25-ére felér a cucc az alaptáborba. Ennyit az 50 dolláros szamárról. Bár annyi is lehetett volna, mert: ha 1 szamarat veszek, az 100 dollár. Ha 2-t 150, ha 3-at 200 dollár összesen. Mivel 3 szamárhoz kell 1 vezeto ember, ezért ha valaki 1 szamarat vesz, az 100. Ha hármat vesz, akkor csak egyszer kell a vezetot megfizetni, utána már csak a szamár árát fizeti, 50-et. Persze minket lenyúlt a fickó, mert ha még ketten vettek 1-1 szamarat szintén 100-ért, akkor máris nyert 100 dollárt. Tanulópénz.
Dolgunk végeztével jöhetett a jól megérdemelt vacsora., finom fottojás. Barna hevesen tiltakozott, mivel nem bírja a gyomra a fottojásvacsorát, de nehéz nekem ellenállni, így begyúrt vagy 3-at.
2003.01.23.
Reggel hasfájásra és hányingerre ébredt, kínlódott szegény, így reggelire természetesen tojás volt (a tervet tartani kell!!!), csak sült formában. Míg megsült a 6 tojásos rántotta, körém gyûltek lakótársaink, már kissé útban éreztem magam, de megnyugtattak és csak figyeltek tovább. Reggeli végére kicsit össze is melegedtünk, s kiderült Barna kutató munkája révén az egyik lány magyar eredete. Nagyszülei a II. Világháború után jöttek át Argentinaba, a lányt Móricz Mariannak hívták, Zsigmond után. Barna már el is feledte betegségét, vidáman csevegett vele, ionformációkat gyûjtött patagóniai kirándulásunkhoz, és persze e-mail címet cseréltek.

Indulás a hegyre
Puente del Inca
2900m
Confluencia
3600m
Pl. de Mulas
4300m
Pl. Canada
4900m
Nido de Condores
5300m
Berlin
5800m
Independencia
6100m
Aconcagua
6968m
Dátum Indulóhely Ind. idő Teher Érkez/ind Érkezési hely Teher Érkezési hely Teher Érkezési hely
2003.01.23. Puente del Inca 12.15 16kg         -------> 14.58 Confluencia        
2003.01.24. Confluencia 9.35 8kg          --------> 12.30 Pl. Francia -------> Confluencia    
2003.01.25. Confluencia 7.50 15kg         -------> 12.51 Pl.de Mulas        
2003.01.26. Pl. de Mulas 12.05 10kg         -------> 14.18/16.05 Pl. Canada 5kg           -------> 16.40 Pl. de Mulas    
2003.01.27. Pl. de Mulas 9.41 15kg         -------> 11.34 Pl. Canada 20kg         -------> 13.37/15.01 Nido 5kg           --------> Pl. de Mulas 16.30
2003.01.28. Pihenőnap                
2003.01.29. Pl. de Mulas 13.00 15kg         -------> 15.20 Pl. Canada        
2003.01.30. Pl. Canada 11.30 15kg         -------> 13.30 Nido de Condores        
2003.01.31. Nido de Condores 11.30 8kg          -------> 13.10/13.40 Berlin 8kg           -------> Nido de Condores    
2003.02.01. Nido de Condores 12.05 15kg         -------> 13.45 Berlin        
2003.02.02. Berlin 7.40 9kg          -------> 14.13/15.31 Aconcagua -------> 17.00 Berlin    
2003.02.03. Berlin 11.35 15kg         -------> 12.15/13.30 Nido de Condores 22kg         -------> 14.50 Pl. de Mulas    

9.30-kor megérkezett szamaras emberünk, megnézte csomagjainkat, emelgette, bólogatott, felcímkézte õket és elvitte. Elszorult gyomorral néztünk utánuk, vajon látjuk még valaha féltett kincseinket? De már nem volt mit tenni. 10 perc múlva üzent, hogy ne induljunk el, felvisznek minket kocsival a parkbelépõ helyig. A csodás napsütésben, havas hegyek ölelésében ácsorogtunk egy órája, mikor odafutott egy kiskölyök és a lejjebb erõsen szerelés alatt álló szamárszállító kocsira mutogatott, hogy azzal megyünk. Úgy negyed órája ácsorogtunk már a platón, mikor végre a 4 hengerbõl kettõ aktívan muködésbe lendült és egyesben elindultunk…volna, ha nem fullad le. Néhány kalapácsütés nagy hatással volt a motorra, mert végre tényleg mozgásba lendültünk. 100 méter múlva erõsen köhögõ motorral az út szélére csorogtunk, a kiskölyök kiugrott az ablakon, mert az ajtó nem nyílt, elfutott egy nagy kõért, mert a kézifék sem mûködött és újabb negyed óra szerelés következett. Még 2 ilyen akcióval 1 óra alatt tettük meg az 5 kilométeres utat a parkbelépõig. Ott leadtuk Mendozaban kapott papírjainkat, cserébe kaptunk 1 számozott nejlonzacskót, mely 100 dollárt ér elvesztése esetén, vagy ha üresen tér vissza, tele viszont csak baráti kézfogást. Ezzel utunkra engedtek, szerencsénkre bíztak. 12.15 perckor kezdtük meg 14 napos vándorutunkat. Bokáig éro sárban csúszkálva a 30-35 fokos melegben. Természetes az idojárásnak megfeleloen nekivetkoztünk, lekentük magunkat 30 faktoros naptejjel reménykedve a reménytelenben, hogy megvéd minket. Az elozo napi havazás miatt bokáig tocsogtunk a sárban, de inkább kellemesen hutött, nem volt ellenünkre. Útközben hegyeket, a tavon fürdozo kacsákat fotóztuk és így értük el a hidat 1 óra alatt. Innen már nehezebb terep következett és mintegy 2.45 óránkba került a Confluencia elérése. Mondhatni összkomfortos kempinget találtunk: csõbõl folyó víz (iható), WC, sok-sok sátorhely, no és persze az ellenõrzõ személyzet. Itt is aláírattuk a papírokat és ejtõztünk kicsit a sátorban. Ekkor már határozottan látszott naptejünk veresége a nappal szemben. Aminket csak ért a Nap, rákvörössé sült. Barnának estére csúnyán felhólyagosodott a kézfeje, ráadásul szegény még mindig küzdött a hányingerrel. Lehet, hogy az antibiotikum hatása?! – Santiagóból jövet mondta, hogy kezd kicsit köhögni és a nyakán lévo nyirokcsomókat tapogatva enyhe fájdalmat érzett. Gondoltam otthon influenza járvány volt kialakulóban, azt hozhatta magával. Szóval erre szedetem vele Klacidot (antibiotikum), de hogy tényleg kellett-e neki?? Másnap kiderült, hogy a zsák nyomta meg a nyakát, de biztos ami biztos, szedje még az orvosságot…
Mivel még korán volt, elindultam a Plaza Francia felé egy kis kirándulásra. Kb. 200-300 métert emelkedtem, mikor meguntam, no meg már 5 óra körül járt és egy fürdõt is akartam venni a felfelé jövet talált kis patakban. Ez a fürdés volt a anap fénypontja!
Este könnyu vacsora, semmi hegyi rosszullét és alvás. ( min/max homéro max. 46C-t rögzített ma)
Mintha a pokol tüzén forgatott volna Lucifer szakácsa, úgy égett mindenünk. Szörnyu éjszaka volt!
2003.01.24.
Reggel azért 8-ig elhúztuk az alvást és 9.35-kor indultunk a Plaza Franciahoz akklimatizációs túrára. Ha valaki ugyan ezt az utat választja, ajánlom, hogy mikor felér egy nagy síkságra, száraz idoben azon haladjon végig. I elvétettük és a bal oldali kis gerincen rodeóztunk végig. 12 óra körül egy kis dombteton álltunk, ahonnan csak lefelé vitt az út, de a Plaza Francianak nyomát sem találtuk, viszont fantasztikus kép tárult elénk. A DÉLI FAL!!! Csak találgatni tudtunk merre is lehetne mászni, de semmi biztosat nem találtunk rajta.
Mivel mindketten hányingerrel küzködtünk – én a teára fogtam, mert rögtön utána roskadtam össze - , itt aludtunk egyet. Barna úgy ahogy volt összegömbölyödött a földön, én kis árnyékot építettem egy szikla tövében és bebújtam aludni. Forgolódta kicsit és éa hamarosan a melegnél már csak a büdös lett elviselhetetlenebb. Egy WC-helyre feküdtem… A köveket lökdösve 3 „bombára” leltem, de lustaságom (gyengeségem?) miatt inkább kovel fedtem oket és aludtam tovább. Hatalmas dörgésre ébredtem. A Déli falon dübörgött le nagy zajjal a hó lavina, ahol éppen a legjobb mászó utat véltük felfedezni.
Csendes sziesztánk alatt többen is odajöttek érdeklodni, hogy hol találják a Plaza Franciat, de mi sem tudtuk. 2 óra piheno után látván ,hogy többen is tovább mentek, mi is utánuk indultunk. Úgy fél óra múlva mindenkit elhagyva szembe találkoztunk egyik Cseh ismerõssel –lent beszéltem vele a Gemma sátor fellelhetõségérõl ( www.gemma.cz )- és mondta, hogy még úgy fél óra, de a vége elég veszélyes, omlós. Több se kellett nekünk, ezért nem fárasszuk magunkat, meg korábban egy Francia ismerõs is említette - mendozai buszon beszélgettünk vele - hogy nem látott ott sátrakat, hát mi is visszafordultunk. Visszafelé már az Arab ismerõsöknek - P. Del Incaban fordítottak nekünk - már saját tapasztalatunkként meséltük az út végi szörnyû nehézségeket, és hogy semmi értelme tovább menni.
A nagy síkságot elhagyva lefelé néhol futottunk, nagyon jól éreztük magunkat. A kis patakocskánál ismét vettem egy finom fürdõt, mielõtt a táborba értünk. Mint a Messiást, úgy vártuk a 19 órai naplementét! Ma 36C-os csúcsmeleget mértünk, végig kabátaban párolódtunk, csakhogy ne érjenek a perzselõ napsugarak. Ki is élveztük a kellemes hüvöset, még ha percenkétt zuhant is 1 C-kal úgy 6 C-ig. Éjszaka is csak -1-2 C lehetett, kis talajmenti fagy. Másnapra is várható nagy hõségbõl kiindulva elterveztük az 5-ös kelést, így 5.20-ra húztam órámat.Hmmm. Máris kezdõdött a magashegyi betegség?
2003.01.25.
6.17-kor keltünk. Tempós reggeli és pakolás, 7.50-kor indultunk is. A táborból jól látható emelkedõn bõséges reggelink szinte felrepített, majd 200m szintet hagyva magunk mögött, hogy egy széles fennsík szerû völgybe érve megkezdhessük hosszú menetelésünket. Amíg szem ellát, kavicstenger... Egy izraeli srác (Ulri) tovább keserített, mondván soká ilyen lesz, a végén lesz kisebb emelkedõ. Érzékeny búcsú tõle és begyújtottuk rakétáinkat. 5-6 km/h alá nem adtuk, fantasztikus erõben voltunk! Barni idõvel megelégelte, lassított, én elszállt aggyal vágtattam tovább. 10.17-kor értem arra a helyre, ahol a síkság összeszûkült. Túljutva rajta messze távol sorstársat véltem felfedezni, hátt arrafelé vettem az irányt, gondoltam az a helyes irány, mivel már rég nem az ösvényen haladta, valahol elkveredtem. Egy kedves "néni" volt a sorstárs, aki bizony megmászta az Aconcaguát! Mulasra 3 órát tippelt, de ezzel a tempóvan 2 alatt is meglesz, bíztatott. Hálás "Grácias!"-szal búcsúztam. Õsvényt azonban továbbra sem találtam, de egy-egy lábnyom tovább bíztatott. Hátranézve Barnát keresve meghökkentem, egész hadsereg üldözött, de vagy 10 szamár biztos!
-No! - gondoltam
- Engen azért sem kaptok el! - és belehúztam, már-már lobogó hajjal.
Legnagyobb megdöbbenésemre pár perccl késõbb hátranézve senkit sem láttam. Megelégedett mosollyal ügettem tovább, pedig enm csoda történt, mindössze letértem a helyes útról, bele az egyre jobban áradó gleccserfolyó túlpartjára. Hát igen. Ha nem csak a lábam elé figyeltem volna, észrevehettem volna a nagy sziklát, ahol jobbra felkapaszkodtak üldözõim. Amint tanácstalankodtam, szerencsére észrevettem magasan, balra fent ballagó szamarakat. Át a folyón, fel a meredek hólejtõn az ösvényig. Szemem majd kiugrot, de felérve vállon veregettem magam, mert így kevesbb szintet kellett másznom. Ha követem az ösvényt, sok hullámon átkelek, így meg csak egy piszkosul meredek! Viszont legközelebb tutira az ösvényt választom! Reggel Ulri említette azt a kis emelkedõt. Bárhogy kerestem, sehol sem találtam. Tüdõm a porban, sziven a torkomban. 4 újabb szamárcsapat hagyott el. Az egyik békésen cammogó brigáddal próbáltam lépést tartani, de mindhiába, pár perc múlva minden szelelõ nyílásomon próbáltam levegõt szippantani, mégis egyre távolodtak. Hosszú szerpentinezés után kis domb mögül kibukkanva embereket, sátrakat, kõházat pillantottam meg. Majd elsírtam magam! Hát mégis csak odaérek végre? 10 perc múlva tényleg elsírtam magam. A sátrak nagy kövek voltak, az épület már csak romjaiban emlékeztet régi fess múltjára, az emberek meg elindultak felfelé valami szörnyû kaptatón. A háznál leroskadtam kis energiát gyûjteni, majd "nekiszaladta" a kaptatónak. 20 percembe került, de leküzdöttem! Fent egy Argentin srác figyelmezetett, hogy a következõ elágazásnál balra forduljak, meg hogy még 40 perc, 1 óra a Mulas. Valóban kétfelé ágazott az út, a szamarak nyomai balra vezettek, de több embert is láttam a jobb oldali ösvényen (igaz fõleg katonák), engedtem a tömeg akaratának, jobbra fordultam. 1/2 óra múlva kövekkel kirakott ösvényre értem.
-Igen, ez az! Így kell kinézni egy alaptábori befutónak! - örvendeztem magamnak és fokoztam kicsit szörnyû lassú cammogásomon. Az út végén 2 nagy expedíciós sátrat találtam, ahol éppen ebédet sütöttek, fõztek.
- Itt valami nem stimmel - gondoltam és érdeklõdtem.
- Plaza de Mulas?
Kiskölyök jött segítségemre, 10 m-rel odébb vitt és mutatta:
- Itt le, oda fel a gerincre, azon jobbra és ott van a tábort. - mutatott a távolba. És valóban. Ekkor pillantottam meg a tarka-barka sátorkavalkádot.
12.51-kor dobtam le zsákomat a parkõrsátor elõtt. 5 óra gyaloglás. Itt is bekegyeztek, és kérdésemre, hogy hol találok ivóvizet, kicsit értetlenkedve mutatott felfelé, hogy ott van a csap. Ahogy kilépek a sátorból hallo amint társainak beszél:
- ... UNGRYA...aqua... - és nagyot nevetnek.
A tábort körbejárva megértettem. Itt nem volt olyan "slagos" vízvételi lehetõség, mint a Clonfuenciában. 5 USD-ért zuhanyozhattam volna, de vizet csak hóból olvaszthatam, ha találtam, mert esetleg napok óta nem esett esõ és minden leolvadt vagy koszos - vagy a tábor melletti gleccserpatakból meríthettem, de ezt mindenképpen fertõtleníteni kell!!! Igaz van két kisebb tó a tábor mellett, de azokat nem átfolyó víz táplálja, így érdektelenül mentem el mellettük.
A 36 C-os meleg és ahosszú gyaloglás teljesen lemerített, nem volt kedvem sokat nézelõdni, az elsõ alkalmas helyen elvertem a sátrat és beledõltem. 2 óra múlva érkezett meg Barna. Mesélte, hogy Õ inkább lent a romos háznál aludt egy órát, de most sem tagadta meg a pihenést. Estig feküdtünk.
Barna sikeresen rátalált a csíkszeredai mászókra, tõlünk 5 m-re sátraztak. 3 nappal elõttünk léptek be a parkba, ma már felvittek egy adag felszerelést, holnap pihenés gyanánt felsétálnak a Canadáig (4900m), maj 2 nap múlva eflköltöznek a Nidohoz (5300m). Tetszett nekünk is ez a menetrend, d holnap inkább csak velük sétálunk, nem cipekedünk. Beszélgetés után fürödtem egyet a patakban (na ebbõl igyunk?), kimostam nem igazán friss illatú ruháimat, és frissen üdén ájultam be a sátorba. A Nap 20.45-kor ment le, 5 perc múlva megfagyott a frissen mosott pólóm, de a sátorban továbbra sem ment 1 C alá a hõmérséklet (éjszaka szenvedtünk is a -20-as hálózsákokban).
2003.01.26.
Reggel 9.30-kor a felkelõ nap elsõ sugarai csalogattak ki a sátorból, csíki barátaink meg is róttak lustaságunkért, de persze ezt így terveztük...
12.05-kor indultunk a Canadához. Szép koótosan haladtunk, bár szemlátomást a leggyorsabb partit követtük, s így 40 perc alatt értük el a 4600m körüli sziklacsoportot. A korábban induló csíki barátaink békésen pihengettek itt, tõlük kaptuk e magassági adatot. Kicsit beszélgettünk, s kaptuk a felvilágosítást, hogy lent a Mulasban ingyen vizsgál a doki, méri a vörösvértest számot, pulzust, majd ezek alapján tanácsot ad. Meséltek a Román expedíciós csapatról, hogy miféle emberek vannak közöttük, hogy Dávid a vezetõjük mennyire únja már ezt a fel-le mászkálást, stb.. Kipihenve indultunk tovább felfelé korábbi tempónkban. Rövid szerpentinezés után megúntam a sok tekergést és nekivágtam egy direkt útnak, egyenesen fel a Canadához. Be is jött, mert vagy 20 perccel Barna elõtt értem fel. A csíkiek ismét megróttak, de most éppen nem a lustaságunk miatt. Nekik azt mondta a doki, hogy "Azért van a szerpentin, hogy szép lassan azon menjünk fel!". Fotózkodás, naplóírás (2 óra pihenés) után már fejfájással indultunk lefelé. Barnának elöl fájt a homlokánál, nekem hátul a tarkóm. Mintha hímestojáson járnánk, olyan óvatosan lépkedtünk nehogy rázkódjon a fejünk. Nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas lez ez a rekorddöntés, ugyan is ez a 4900m volt mindkettõnk magassági csúcsa! Jó 3 óra fekvés után kezdett múlni mindkettõnk fejfájása, finom vacsoránkat már jóízûen ettük meg minden fájdalom nélkül. Megbeszéltük, ha reggel nem lesz gondunk, megyünk a Nidohoz (5300m).
2003.01.27.
Szörnyû éjszaka után - nagyon rosszul aludtam, minden hülyeséget álmodtam - ébredtem, de legalább nem fájt a fejem (Barnáé sem). 8 órai indulást terveztünk, de Zoli szerint amíg nem süt a nap hideg hideg van és rossz a tüdõnek ez a száraz hideg, õk biza 10-ig nem indulnak. Mivel indulás elõtt a dokival szerettünk volna értekezni, Õ meg csak 9-tõl rendelt, mi is vártunk. Érdemes is volt, mert kaptunk némi bíztatást:: Barnának 72/90-et, nekem 82/72-t mértek (vörösvértest/pulzus). Állítólag 70 vörösv. fölött már mehetünk felfelé, 90 fölött meg már csak a Yetik vannak. Megnyugodtam.
9.41-kor indulás.A 15-18 kg-os zsák zsák meglehetõs visszahúzó erõnek bizonyult, de így is felértem 11.34-re a Canada-hoz. Felpakoltam a tegnapi kb. 5kg-nyi felszerelést, integettem barnának nehogy ide jöjjön, mert ez kerülõ, viszem én a terhet. 11.43-kor tovább indultam. Minden lépés új rekord!!! Sokszor csak ez hajtott. Lassan megint elkezdett fájni a fejem, igaz csak mikor megálltam, tehát nem szabad megállni, és úgy 5000m-ig semmi gond nem volt. Innen viszont egyre gyakrabban kellett megállnom. Próbáltam lassan lépni, kicsiket, de hiába, rohamosan merültek elemeim. Confluencia óta mindig kabátabn jártunk, eddig napvédõ és árnyékadóként szolgált, most márr állig húzott zipzárral is vacogtam. Kemény 4 óra csoszogás után 13.37-re értem fel a Nido-hoz (5300m). Terepszemlét tartottam, mondtam a Románoknak, hogy jön a két srác, majd egy nagy szikla tövébe kiraktam a sok elemózyiát, letakartam ponyvával és lefeküdtem Barnára várva. Nagyon elfáradtam. Úgy gondoltam 1-2 óra múlva ér fel, de 1 óra elteltével keztem aggódni, gondoltam elé megyek, de nem volt hozzá lelki erõm, felkelni, lemenni és megint vissza. Szerencsére. 10 perc múlva megérkezett hozzám hasonló csoszogással. Neki is fájt a feje (az elmúlt egy órában egyre fokozódott fejfájásom). Szegény akadozva beszélt, monta úgy 5100-tól szúr a tüdeje. Ez kissé lehangolt, de fel is pörgetett.
-"Gyorsan pakoljunk ki és húzzunk lefelé!" - egyeztünk meg.
Lényegesen gyorsabb volt mint felfelé, de nem ment könnyen. Azt hittük lefutunk és kész, de szörnyú fejfájásunk mellet a fáradtság is lassított, csak sétáltunk. A Canada magasságában kénytelenek voltunk megállni pihenni. A reggel óta tartó émelygés sem akart múlni, reggeliere is csak egy kiflit ettem, már nagyon untam ezt a napot. Barna is egyre lassult, elõre is engedett hátha úgy majd húzom, de ez nem pótolhatta fáradtságát, lemaradt. 16.30-kor dõltem be félholtan a sátorba. Moccanni sem bírtunk szörnyû fejfájásunktól, egymást tanítgattuk hogyan forduljunk, hogyan vegyük a levegõt, de nem akart múlni szenvedésünk.
3-4 óra elteltével kezdett enyhülni fejfájásom, Barninak továbbra sem akart enyhülni, ennek ellenére Õ tuszkolta belém a vacsora levest. Mint reggel kiderült másodikat is evett volna, mert éjszaka müzlijét volt kénytelen elmajszolni maró éhségében (Hát igen. A gyomra azóta is ilyen jó. A Lenin csúcson tüdõgyulladása mellett is megette volna a sátorvasat is...).
2003.01.28.
Tegnap egyértelmûvé vált, hogy a mai nap a semmittevésé lesz.Ismét a felkelõ nap csalogatott, no meg az éjszaka kortyolgatott liter folyadék toszogatott ki sátrunkból. Valami isteni finom krumplipüré uáni szieszta közben mintha románhangokat hallanánk. Zoli jött vissza a Nidobol egy csapattárssal. Szegény Zoli hajnali 3-kor szörnyû köhögõrohammal ébredt, a feje is fájt, kénytelen volt lejönni ezzel a társával, aki már két napja fent aludt, most mégis szintén rosszullett. Mesélték, hogy a Berlinbõl (5800m) nekifutott egy csapat a csúcsnak, de az utolsõ emelkedõnél (Canaletta) elfogyott minden erejük, hideg is volt az éjszaka, rosszula aludtak, kénytelenek voltak visszafordulni.
Barna még mindig fejfájásra panaszkodott, ez némi aggodalommal töltött el. Gondolatban elmerült kettéválásunk lehetõsége, de csak egy fõzõt hoztunk... inkább a mérsékelt iram mellett döntöttünk, idõnk volt még bõven. Kezdtek elõjönni az étkezési hiányosságok, az otthoni ízek utáni vágy, nem csak ezek a vacak ízesítõk, plussz és édesség. Ami nagyon hiányzik: hagyma, szalonna, savanyúság, gyümölcs. Most sajnáltam Orosi barátom otthonmaradását, Õ biztos nem felejtette volna el ezeket! No meg hogy kimarad e sok-sok élménybõl!
Délután megint megmérettük magunkat: Barna 77/90, én 84/55. Bíztató, egyre jobbak vagyunk!!! Viszont a napi 3l folyadékot keveselték, mert hogy így kiszárad a torkunk. De ki az ördög bír annyit inni?! Fejfájásunk felõl is érdeklõdtünk, de megnyugtattak minket, elég csak aszpirint szedni: napi 1-3 még elmegy. Vidáman hajbókolva kihátráltunk és a kellemes napsütésben átsétáltunk a Mulas fogadóba. Kívülrõl semmi különös, de belül nagyon otthonos. A földszinten minden teleaggatva ittjárt (elvileg csúcsot mászott) emberek által aláírt emlékeivel: pólók, zászlók, törölközõk, érzéki nõi bugyik, rossz bakancsok, stb.. Román ismerõsein zászlajára is rálelt Barna, csak Magyar feliratot nem találtunk, pedig már sokan jártak fönn. Kicsit üldöglétünk az ebédlõben, élveztük az otthonos meleget, a kártyázók vidám hangulatát, majd ráunva e semmittevésre visszasétáltunk sátrunkhoz vacsorát fõzni. Éppen belapátoltuk levesünket, mikor Zoli szalonnát és hagymát kínált fel folytatásnak. Mint éhes rókakölykök lúdat hozó apjukra, vetettük rá magunkat.Mennyei ízek! Hmmm...Tudtam, hogy nem bírom ezt a zsírszalonnát, de nem tudtam ellenállni. Persze egész éjszaka szenvedtem, de megérte. Ráadásként még idõszakos klausztrofóbiám is elõjött kazánként fûtõ hálózsákomban. Barni is kínlódott szalonnával tömött gyomrával, hajnalig egymás forgolódását hallgattuk.
2003.01.29.
Ennek ellenére nem siettük el a felkelést, komótosan készülõdtünk és alapos zsákmérlegelés, súlyminimalizálás után 13 órakor elindultunk. FELFELÉ. A reggeli spagetti tovább terhelte gyomromat, ismét émelyegve indultam neki az alig 2km-es útnak.Teknõcöknek is szégyenletes sebességünk ellenére csak sikerült 1-2 embert megelõzni 2 óra.20p-es küzdelmünk alatt 4900m-es táborunkig. Rövid terepszemle, gyors sátorverés után én el is dõltem a sátorban. Rosszul éreztem magam, nem úgy mint Barna, aki teljesen rendbejött! Vacsorát fõzött, kifutott naplementét fotózni, vizet hozott, teát fõzött, szóval tett-vett. Meg is rótt mikor este 8-kor is csak feküdtem és csak írtam hányatott sorsú önéletrajzomat. Daedalont és hasfogót vettem be. Éjszak ha már aludni nem tudtam, kísérleteztem: néztem hogyan vonzza karszõrzetemet a sátorlap, majd hirtelen megdörzsölve nagyokat szikráztam. Reggel meg is egyeztünk Barnival, hogy egyszerre nem finghatunk, mert belobban a sátor!
2003.01.30.
No az a reggel 9 órakor volt. Mindig úgy sajnáltam szegény hegyászókat! :) Ma is legalább 2 órát kell gyalogolnunk, iagz micsodsa körülmények között! 1/2 12-re valahogy sikerült összepakolnunk és a középmezõnyben elindulni. Lentrõl a Mulasból komoly tömeg tartott felfelé, félõ volt, hogy nem lesz elég jó sátrohely, hát belehúztunk. Volt mikor sikerült a másik lábunk elé lépni, de inkább a percenkénti 5 méter! Úgy 5200m-ig tartottuk ezt az iramot, ahol észrevettem egy kb. 10 fõs csapatot, akik potenciális veszélyt jelentettek sátorhelyünkre, hát megnyújtottam lépteimet jó 3cm-rel. A tábor elõtt 5m-rel elõztem meg õket, de kár volt ez a nagy hajsza, mert akár 50 sátornak is volt itt még hely. 10 perc múlva Barnival már építettük is kis fészkünket: gereblyézés, nagyob kövek szétdobálása majd vissza, aztán jhetett a sátorállítás. Szélúrnak nagyon tetszhetett Nanoq sátrunk, mert minduntalan megakart lépni vele. Harmadszorra sikerült felállítani, mikor az egyik rúd kiszakította az anyagot. Jöhett a varrás. Aztán kiderült, hogy az egyik, belsõ anyagot tartó, gyûrû eltörött. Aztán kiderült, hogy ebben a nagy szélben nem árt odabent a viharkabát, mintha nem is lenne sátor.Aztán kiderült, hogy hasmenésem még mindig nem múlt el és fantasztikus sebességgel lehet feltépni az zipzárakat. Zoli is feljött ma, megmutatta hol találunk vizet - sátrunktúl úgy 80m-re egy kis tavacska jegét feltörték, abból lehetett meríteni-. Egész nap csorogtt a nyálunk tervezett bablevesünk után, végre nekiláthattunk! Konzervbabunkat felbontva meglepetten láttuk, hogy lencse van benne. A zacskós levesport lenthagytuk, legközelebbi íz a grízgombóc volt. ugyan már, kicsire enm adunk! Szóval Babgulyás a'la Acocagua: végy 7dl gleccservizet a WC mellõl, végy 1cs grízgombóclevest és 1 doboz lencsét. Mindezt öntsd a forrásban lévõ vízbe, vedd eb a hányás ellenei gyógyszert, fénysebességgel lapátold be és 1 órán át feküdj mozdulatlanul. Ha elmúlt a gyógyszer hatása, végy be mégegyet.
Este flé enyhe fejfájás is elõvett minket, de nem is ez volt a gond, hanem az éjszaka! Orkán erejû szél tépte a sátrat, csikart a vacsora, kint zörögtek a zacskók. Tökéletesen vizsgázott szél ellen a sátor, nem úgy mint a torkom. Óránként kellett innom, úgyégett a szárazságtól. Ilyenkor többször is hallottam, amint Barna feltépi hálózsákja zipzárát és mint vízalól felbukkanó gyöngyhalász kapkod levegõ után. Itt már szabad levegõn is kevés az oxigén, nem még a zsák mélyén!
2003.02.01.
Éjszaka mindössze -8 C-t mértünk 2 órától óránként néztem az idõt, már nagyon várta hogy virradjon. Amint kisütött, bent kellemes (7 C) meleg lett, csak a szél nem akart csendesedni. 10 órakor Zoli hozott "újságot": Egy temesvári srác megmászta a csúcsot. Berlintõl az Independenciáig 3-3,5 óra, onnan még további 3 óra a csúcs konditól függõen. Szegény végighányta az utat, enni-inni nem bírt. No és szerinte a Berlin nem olyan szeles, mint itt lent.12.05-kor indultunk neki a Berlin "falának" hármasban.2-3 órát jósoltak, de Zolival akartunk tartani, bármennyi idõ is lesz. Aztán átterveztük. Zoli nagyon felpakot, túl lassan halad, így engedelmével elcammogtunk mellette, s 1.40 óra alatt értünk fel. Bár nem volt nagy az iram, mégis megéreztük az 5800m-es magasságot. Józsi reggel bíztatott minket, hogy Õ holnap nekivág a csúcsnak a Nidobol, tartsunk vele! Elgondolkodtunk rajta, de most egyértelmûvé vált az idõpont koraisága, pedig zsákunk alig 8kg-ot nyomott. Fél óra vacogás után jobbnak láttuk visza indulni. Hamar találkoztunk Zolival és boldogan vittük az örömhírt:
-Van fent egy ház, nincs még tele! Ha igyekszel, házban alhatsz!
-Majd meglátom. Lehet, hogy lemegyek a Mulasba feltöltõdni, kicsit gyengének érzem magam. Úgyis itt lesz minden cuccom, zsebre tett kézzel vígan felsétálok 1 nap alatt. Majd meglátom. - s mosolyogva tovább araszolt.
30-40 perc alatt lefutottunk, s Barna rögtön fõzni kezdett, két napja vasszeget is megenné, állandóan éhes, én meg alig bíro valamit magamba tuszkolni, és még szûnni nem akaró hasmenés is kínoz. Ma már 3 Immódiumnál tartok, de semmi hatása.






Folytatás következik...