Gudella Antal
Maku László
Miklósi Mária
Orosi Zoltán
Racskó Ádám
Simics Tamás

2002.07.20.szombat. Indulás 15.45-kor Budapestrõl. Váltott soforõkkel nyomtuk, jól haladtunk, a határon is gyorsan átjutottunk. Vasárnap hajnali 2 körül úgy 20km-rel az Alberg alagút elõtt megálltunk aludni.

Ádám 6.30-kor fakadt ki Anti ébresztõjére: „Miért éppen engem találtál meg elõször?!” Aztán egy tök jó WC-ér tettünk 30km kitérõt (eltévedtünk).7.30-körül értük el Lichtensteint és szlalomoztunk végig gyönyörû településein, szûk utcáin. Svájcba észrevétlenül mentünk át, csak 4 zászló jelezte a határt. Valahol Disentis környékén elkezdett esni az esõ és földrajzos tagunkkal tanakodtunk miféle felhõk lehetnek ezek, de hamar kiderült, hogy mindent beborító csúf középmagas esõfelhõk. Fantasztikus érzés volt zuhogó esõben a virágzó hegyi réteken átrobogni , miközben Santana siratta gitárát. Mély érzéseket kavart fel…Bár bringások után totyorogtunk néha, mégis 11.45-re felérünk a Furka gleccserhez…Egyszer írom real-time a naplót és tessék! Egy helikopter állja el utunkat, ami 5m széles úton komoly akadály: egy motoros autóssal ütközött és most õt mentik le potom 1 órája. 14.30. végre megérkeztünk az Altermenzen camping-be, a szokásos helyünkre. Némi tanakodás után a FÕTERVET elvetjük a 2-3 napos jó idõ hallatán, inkább a Weisshornt támadjuk elõször. Bár az esõtõl, felhõktõl semmit nem látunk, de azért bizakodunk… és 18 óra körül meghallgattatott imánk, kisütött a nap. Ezt kihasználva megnéztük merre kell reggel elindulni a Weisshorn hütte felé. Este 9-kor megint eleredt az esõ, és monoton kopogása vitt át minket az álmok birodalmába.

Eddigi költségeink: - Ausztria autópályadíj :
- Ausztria, tankolás :0.8 Euro/l
- Alberg alagút :
- Svájc tankolás :1.35-1.40 Fr/l
- Kemping parkolás :4 Fr/nap
- Kemping alvás :…Fr/nap
- Kemping sátor :…Fr/nap
2002.07.22. Kelés 6.10-kor, indulás 7.35-korA kempingben 4,5 órára írták a házat, potom 1700m szint (1350m-->3050m). Az út eleje egy stációjáráson vezet végig, ha ez megvan, már nem lehet eltévedni. 9.05 Schaliberg 2000m. 9.50 2260m, birkaakol. Innentõl folyamatosan legelészõ birkák között jártunk, kerülgettük az „aknákat”. 12 órára értem fel a házhoz fényes napsütésben. 3 Cseh srác után értem fel, õk mondták, hogy van feljebb 2 sátornak hely, de õk pont annyira is tartanak igényt. Mit lehet tenni, gyorsabbak voltak. Azért felmentem velük szétnézni és találtam is számunkra megfelelõ helyeket, bár szétszórva. Addigra a többiek is felértek és mindenki elfoglalta a neki tetszõ helyet. Reggel „¼ 4-kor indulás!” Szólt a megállapodás.
2002.07.23.
„De korán csörög az a t.tves mobil!” Nyúlok a gázfõzõért, de valami hatodik érzék arra késztetet, hogy megnézzem hány óra van: 0.08!!! „Zoli vazzeg! Mi a franc van?!” Rég voltam ilyen mérges. SMS érkezett, és ez a lökött nem kapcsolta ki a telefonját, mert nem tudta, hogy kikapcsolt állapotban is ébreszt! Informatikus a drága! Még 2 óra alvás aztán már tényleg keltünk. Rég aludtam ilyen rosszul. Gyors füstli evés, teafõzés, pakolás és indulás.
Persze késünk szokás szerint, 3 helyett 3.40-kor indultunk. Grrr! Persze mindenki elindult már a házból is, a Csehek is.
Elindultunk a kuloár felé, amerre a leírások mutatták, de mindenki attól balra, egy vízesés felé ment. Nem lehet véletlen! Rövid tanakodás után mi is arra vettük az irányt és bejött. Egy hónyelv tövénél, a kisebbik vízesés jobb oldalán kell elindulni, majd közepén egy teraszon átmenni a vízesés bal oldalára és fel a sziklafal tetejére a hóra. Mi ezt nem tudtuk, így a jobb oldalon mentünk végig, de az horror! Csúszós párkányok, semmi biztosítási lehetoség, víz minden felé. Fent a havon jobbra kanyarodva fel végig egy összeszûkülésen át. Innen ki hogyan szeretné, vagy rögtön a sziklán fölfelé az elsõ kis csúcsra, vagy a havon jobbra fel a kuloárba és azon felfelé kb. 100m szintet, és ahol kezd meredek és jeges lenni, ki balra a sziklára és a legkönnyebb útvonalon fel az elso kis csúcsra. Ha jó helyen megyünk, koemberkék jelzik utunkat. Persze mi egyet sem találtuk.
Ahol kétfelé lehet menni, Anti becsatlakozott hozzánk, mert Marika nem érzett elég erot magában a folytatáshoz. Így 5-en folytattuk: Maku+Anti+Orosi, Simi+Ádám. Ez a haladási sorrendet jelenti. Mi 3-an nyomultunk elõre, a kuló aljában már sütött a nap és

csodaszép látványt nyújtott fekete pálya meredekségével. Zoli rögtön fotózott is, én meg rágtam a kefét, mert egyre-másra jöttek lefelé a hófolyások, olvadtak a sziklák. A kulóból kikeveredve egy „kobányába” mentünk át, ami így reggel még jó, fagyos minden, tart a hó; gyorsan felértünk a gerincre. Valami csoda tárult elénk! Egy tornyokkal tarkított csipkés gerinc, ami néhol alig 15cm széles hóél két oldalán 70-80 fokos lejtovel! Hátborzongató! Egy kis erot gyujtöttünk hozzá uccu neki! Mindenki itt brékelt még nem messze elottünk, ez nagy lendületet adott és menetbol nyomtuk továbbra is. Teljes biztonságban éreztem magam, sehol sem remegett a lábam, pedig volt 2 kis torony, aminél 4-5m 3-as mászás volt a szakadék fölött, de itt tökéletes volt a szikla (mint végig a gerincen). Alig fél óra alatt elértük a Cseheket és némi kínlódás után sikerült is leelozni oket. ¼ óra múlva két idosebb ember jött visszafelé feladván a csúcs meghódítását („Túl eros a nap, veszélyes.”), és már csak ketten voltak elottünk. Egyszer csak feszül a

kötél… „Mi van?! Rossz helyen állok!” „Zolinak leesett az egyik kesztyuje”-szólt vissza Anti, és látom, hogy Zoli ereszkedik lefelé a 70 fokos lejton a kesztyuér, de egy kis fuvallat megoldotta a problémát, odalett a vadi új fél pár winstopper kesztyu. A két fickót is hamar utolértük. Láthatóan örültek nekünk, mert ok törték az utat és elore tekintvén megértettem oket. Egy 30m hosszú 1cm széles hógerinc következett. Ezt az ínyencfalatot szerettem volna meghagyni nekik, így standoltunk (egyébként is kellett), meg piszmogtunk egy kicsit. A fickó lovagló ülésben ment végig! A párja már végiggyalogolt, de én még a „lovaglást” választottam félútig. Ennek végébol egy utolsó felszökés, és kezdodik a hógerinc. Azon meg persze végigszaladunk, nem lehet probléma! No ok ketten 5 percig tanakodtak, mikor leszóltak:

„No way!” „De ha mi elore megyünk, jönnek utánunk!”
„Of course!” Utánuk másztam, feljött Anti is és visszafordultunk. 11 körül járt az idõ, tuzött a nap és több mint 50m hosszú áthajló hógerinc 70-80 fokos oldalában kellett volna elaraszolni biztosítás nélül, aztán egy inflexiós pontnál át a túloldalra. No most a napsütötte oldal halálos, a másik tökéletes. Neeeem! Hülyék vagyunk mi?! Meg úgy tunik, hogy a csúcs még vagy 5 órányi járás az ismeretlenben ilyen körülmények között. (Ha párban vagyunk 60m-es egész kötéllel, még lett volna esélyünk!). Szóval irány lefelé. (Este kiderült, hogy hárman megmászták a túloldalról és itt jöttek le, persze vezetovel másztak.) A fickó könyörgött, hogy ne tegyünk vele ilyet (5 napja az ’Ober északi falát nyomta egyedül, szóval köszönjük az elismerést)!
„Menjünk fel a csúcsra és hívjunk helikopteres mentést!”-érvelt.
No ez napszúrást kapott! De nem annyira, mert mikor mondtuk neki, hogy ha kifizeti mehetünk, csak nevetett. Szóval elindultunk lefelé.
Egy nehéz függorészen Anti leeresztett minket, miután Simiék ereszkedésére vártunk 20 percet, O meg lemászott utánunk (had gyakoroljon). Simi néha a szívbajt hozta Ádámra, mikor a keskeny, laza hógerincre leugrott, de szépen haladtak. Meglepoen gyorsan jöttünk lefelé a rossz hó ellenére. Viszont mikor lekanyarodtunk a gerincrol úgy 1 óra körül, már nem volt oly nagy az öröm: a kiolvadt hólé folyt minden felé, kiolvadtak a kövek, mozgott minden. Horror volt! A Csehek már rég lekötöttek, a svájciak is és simán elrobogtak mellettünk, mi meg csak rántgattuk le a köveket, mikor Simi szólt Ádámnak, hogy kössenek le, mert csak akadályozza oket a kötél, meg ha valaki leesik, csak lerántja a másikat, mert biztosítani csak a felso tud úgy ahogy. Mi hárman még kínlódtunk egy kicsit, mert Anti egy 1/2m3 -es kavicsot rántott magára és Zolit védvén a térdével tompította a szikla esését. Ekkor hirtelen megfeszült kezemben a kötél, de szerencsére pont be is szorult. Talán pont egy esést sikerült megfognom. Nem sokkal ez után mi is megálltunk és lekötöttünk, bár Anti sántikált, mikor Simi kaján vigyorral kiáltott le (O jött a sor végén):
„Itt egy jégcsákány! Azé aki megtalálta?”
Magamhoz nyúltam, és kiderült, hogy az enyém. Egyszer már majdnem elhagytam.
„Jól van, kapsz vacsorára egy kis levest, ha lehozod!” -kötöttük az üzletet.
„Ej! Mindig Nekem kell utánatok gyujtögetni?! Sokba fog ez kerülni!”
Lenéztem Zolira, mikor hallom fentrol:
„Hogybasszameg!”
Odanéztem és Simi kétrét görnyedve, hátizsákkal a föld felé nagy ívben zuhant lefelé. Úgy 6-8 méter után a zsákra esett majd a meredek lejton tovább pörögve, pattogva eltunt a szemünk elol. Pár másodperc múlva Anti megszólat:
„Basszátok meg, még mindig megy lefelé! Ennek vége!…Ennek vége…”
Mindenki dermedten állt. Heten láttuk az esetet. Zoli azt látta, hogy leugrott egy párkányra és valószínuleg a lába alól egy nagy lapos ko, mert az is vele zuhant Zolit majdnem eltalálva. Kb. 500m-t zuhant, senki nem hitt a túlélésben.
Az ’Oberes fickó (Leander Wenger) walki-talkin rögtön beszólt a hegyi mentoknek, akik pár perc múlva jöttek is és keresték a lezuhant embert. Egy fickó lógott le kötélen a helikopterbol és figyelte a terepet, de legalább 10 percbe tellett, mire rátaláltak. Mikor felemelték lógó hátizsákjával, elszorult a gyomrunk. Mint a sas, mikor a zsákmányolt nyulat viszi fiókáinak…
Viszont valahogy le kell jutnunk, hát elindultunk…volna. Eloször moccanni sem bírtunk. Én nem voltam hajlandó 3m-t visszamászni a jégcsákányomért! Aztán lassan remego lábakkal csak elindultunk. Az egyik svájci mászót viselte meg legjobban a baleset. Egyébként is gyengén mászott, de most remegett mint a kocsonya.
Lejjebb megtaláltuk a zsákról leesett kötelet, a jégcsákányt; és mikor egy nagy véres hófoltot pillantottunk meg alatunk, könny szökött szemünkbe. Nem volt többé remény.
Ekkor érkezett vissza a helikopter és leereszkedett hozzánk a hegyi mento. Kérdezte kik a barátok, mert inkább mindenkit levisznek, minthogy további baj történjen. A két svájci már nyúlt is a kötélér és felcsatolták magukat, mi persze tiltakoztunk, nincs pénzünk, Marika lent vár, stb., de nem hatotta meg a fickót, Zolit és Antit is felcsatolta, aztán indult a heli velük a Weisshorn hüttébe. A mento fennmaradt velem és faggatott, hogy kik még a barátok, én meg kérdeztem mi történt, amire egyértelmu jelet mutatott: N
Mutattam neki Ádámot, aki éppen eltunt egy szikla mögött, és Marikát emlegette. Számolt és pont jó volt, mert egyszerre csak 4 embert bírt elvinni. 2 perc múlva már a heli szélviharában kötöttük be magunkat és mentünk Ádámér, majd Marikáér. Szegény látta, hogy jön megy a helikopter, de minket csak akkor ismert meg , mikor mellé ereszkedtünk. Hihetetlen mennyire tudnak ezek a fickók! Mindig attól féltem, hogy nekicsapódik a lábam a földnek, de centi pontosan tett le minket. Szerintem tojással gyakorolnak, annyira tökéletesek. A repülés maga fantasztikus volt! Ott lógva a kötél végén a hegyek, gleccserek fölött szállni, pörögni…! Sajnos nagy árat kellett fizetnünk érte.
A házban megvendégeltek minket egy teára, nagyon kedvesek voltak, aztán jött a heli a dokival (max 30 éves) és megerosítette a hírt: Simi meghalt.
Aztán kérte az 5 biztosítást. Zolinak és Antinak itt volt, örültek a svájciak a biztosító láttán, én meg a 2000-es biztosítási kártyámat hoztam el, de mondtam, hogy az adatok jók, csak a kártyaszám rossz. Nem balhéztak. A többieknek nem is volt biztosításuk, ok azzal érveltek, hogy nem kértek mentést, eroszakkal hozták le oket. A mentok nem balhéztak. Azt mondták, ha nincs biztosítás, hát kifizetik ok. Vajon ha kérjük a mentést akkor is ilyen elnézoek?! Nem szeretném megtudni.
Leander nagyon rendes volt(lefelé jövet a gerincen sokat várakoztak mögöttünk és végig társalgott velem – az én angol tudásommal, de ügyesen mutogattunk), mindent elintézett: orvos, rendorség, stb.. Holnap reggel találkozunk vele és megyünk ügyintézni Zermattba, pedig dolgoznia kellene. A mászópárja meghívott minket éjszakára a zermatti szállodájába, de jelen pillanatban nem volt a csapat olyan állapotban, hogy még ma elmenjen Zermattba, bár még csak 14.30-volt.
Aztán este jöttek a szomorú feladatok. Simi cuccait le kellett vinni, hát szétosztottuk a terheket és megbeszéltük a másnapi terveket: mi Zolival kelünk 6-kor és igyekszünk lefelé, mert 9.30-kor találkozunk a kemping elott Leanderrel. A többiek amint bírnak indulnak.
2002.07.24.

Újabb rossz és rövid éjszaka után késve keltünk, rohanhattunk lefelé. Tábla szerint 2.45 óra alatt lehet leérni, nekünk sikerült 2.20 alatt lenyomni az 1600m szintet 30 kg-os zsákokkal. A stáció végén a Mária szobornál megálltunk és gyertyát gyújtottunk Simiér. Kissé elérzékenyültem, sosem szerettem ezt az érzést, egy ko keresésével fedeztem nedves szemeimet. Innen már látszott a kemping, de még jó 10 percig tartott a lefelé út, amit már remego lábbal tettünk meg a hosszú ereszkedés miatt. Gyors fürdés, kis kaja és futás… Leander már várt a kapuban, de nem késtünk el, mert jobban várt egy ismerost, aki bebikázta a kocsiját. Mondta, hogy már 1 éve nem használta. Zermattban lakik, ott is dolgozik, ritkán jön ki és inkább bicajozik. Útközben mesélt Zermattról és az ottani életrol: A svájci átlagkereset 3500 Fr (1Fr=170 Ft). Zermattban egy ~60m2-es lakás 500 000 Fr, havi bérlete 500 fr körül van. Az egész falu

az oslakosok tulajdonában van és nem akarnak eladni semmit. Itt mindenkinek mindenér fizetni kell, legyen az hazai vagy külföldi. A helyieknek is kell fizetni a parkolásér! Az árak gyakorlatilag nem magasabbak, mint bárhol máshol Svájcban (ezt tapasztaltuk is). A szezon 3 hónapr nyáron júli-.aug. és télen karácsony-újév körül 1 hónap. Ez alatt kell meggazdagodni. A szállodák is 10 család kezében vannak, így az árak elég egyformák, de a Banhoff-ot ajánlotta…
Megérkeztünk. Leparkolt és elovette ütött-kopott montiját (otthon van egy szuper gépe, versenyzett is, de azt félti itt a faluban) és elsétáltunk a rendorségre. Itt már tudtak az esetrol; térképmásolaton bejelölve az eset, biztosítás lemásolva, teraszon a hátizsák…
Külön hallgattak ki minket: Leander külön és mi ketten Zolival. Mindent megkérdeztek: mit terveztünk, mikor indultunk, miért késtünk az indulással, milyen ruhát viselt, kötél-, vas rajta volt-e, utolsó mondat (itt összenéztünk és elnevettük magunkat, majd megmagyaráztuk angolul mit is mondhatott magyarul „Shit!Fuck!”), meddig mentünk, Marika miért maradt le, stb..
Végén mondta a rendor, hogy azonosítás.
„Huh!”
Ha nem akarjuk nem gond, fogazat alapján megoldják, de az sok ido. Tanakodtunk Zolival, hogy a szülokért ezt meg kell tenni, bár mindketten rettentoen féltünk. Már csak a vallomást kellett aláírni és átautóztunk (benzinessel!!!) a ravatalozóba. Itt közölték, hogy elég egyikünknek megnézni, meg hogy ne ijedjünk meg, mert sok ütésnyom lesz rajta. Ketten bármit elviselünk, meg hajtott is mindkettonket a kíváncsiság, hát lementünk.
Egy kicsi ravatalozó helységben fehér lepellel letakart test fogadott minket. Eszembe jutottak a filmek, mikor a halottat meglátva összeroppantak az emberek… Összeszorult a gyomrom, mikor megkérdezték, hogy akkor megmutathatják-e, de mindketten bólintottunk:
„Yes.”
Nem ismertem meg azonnal. Feje tetején fehér sapka, arca tele horzsolásokkal, ütésnyomokkal, szeme-, szája csukva. Szája mintha kitöro nevetését fogná vissza, mosolyogva nézett ránk. Azt hittem mindjárt felugrik nevetve sapkáját lengetve körbefut minket. De hiába vártam. Csak a rendor szólalt meg és a válaszunk ismét halk bólintás volt:
„Yes… He is Simics Tamás.”
Kérdésünkre elmondta a rendor, hogy sisakban sem élte volna túl ezt a zuhanást, akkora ütést kapott a fejére (ezért is volt bekötve). Aláírtuk, hogy felismertük Ot, és végre ismét nagyot lélegezhettünk a friss zermatti levegobol.
Élünk!
És éppen ezért szégyelltük is magunkat, de boldogok is voltunk.
Dél volt, mikor elbúcsúztunk a rendortol és megköszöntük segítségét. Innentol már a : nagykövetség-biztosító-szülok feladatai következnek. Illetve még EGY NAGY feladatunk van!…
Leanderrel visszakocsikáztunk az újabb bebikázás után a kempingbe és jó 1.5 órát beszélgettünk (én csak figyeltem) Leanderrol, mászásairól, terveirol, rólunk. Színpatikus ember, ebbol a találkozásból még lehet valami!
3 óra körül Antiék is megérkeztek teljesen kifáradva: 4.5 órát jöttek lefelé! Gyors beszélgetés és döntés: mászni csak ketten akarunk Ádámmal, Antinak fáj a térde, jön a rossz ido=4nap pihi; így hát holnap reggel indulás haza, de Zermattot is meg kellene nézni az újoncoknak (Marcsi, Ádám), az ido sürget, vonatozzunk egyet, azon még Anti sem utazott. Kérünk egy jegyet Zermattba, mert visszafelé gyalog szeretnénk lejönni, de elkerekedik a szemünk, mikor megkapjuk a 15.60 Fr-os jegyet! UND ZURÜCK olvassuk a feliratot. Kösz a bizalmat! Szóval visszafelé is vonatozunk.
Este 8 óra. Teljesítenünk kell az „EGY NAGY FELADATOT”! Értesíteni kell a szüloket!!! Senki nem akarta vállalni. Anti volt már náluk, valamelyest ismerte a szüleit, de szegény gyógyszert vett be, hogy elviselje a fájdalmat (nem a térde fájt!), így kénytelen voltam magamra vállalni a feladatot. Zolit hívtam segítségül, kellet, hogy mellettem legyen valaki, meg ha valamit elfelejtenék megmondani…

Azt hiszem sokáig fog kísérni 3 emlék ezen utunkról:
· Oldalra nézek és zuhan mellettem Simi,
· A lepel alatt meglátom komisz mosolyát,
· Azt mondja Anyukája: „Ne mondjon ilyet!… Ne mondjon ilyet!”

Hát ez történt 2002. nyarán.

Budapest, 2002. 07. 29.